22. fejezet * More Than A Memory

Sziasztok! :D Nos, kicsit benéztem, amikor azt mondtam, hogy majd csak jövőhét közepén tudok új rész hozni. Végül kiderült, hogy mégis tudtam időt szorítani, így sikerült megírnom a részt. :) Igaz, hogy nem lett nagyon hosszú, de körülbelül ennyit akartam beletenni, szóval remélem, hogy meglesztek vele elégedve. :D
Az előző részeknél láttam, hogy valaki(k) a Hateel pontozott. Őszintén, én ennek komolyan örülök, hiszen tudom, hogy egyáltalán nem tökéletesek az írásaim, sőt. Igazából csak arra szeretném kérni, hogy aki így gondolja, az bátran írjon nekem, mert tudni szeretném, hogy min kéne javítanom és ez nekem egy hatalmas segítség lenne. :) És mivel nem vagyok az a sértődős fajta nem kell attól félni, hogy valaki ezzel megbánt engem vagy valami nem túl szépet írnék vissza. :)
Na ennyi lett volna a fosomaszótasztorielejénháthaérdekelvalakit rész, szóval mindenkinek jó olvasást! :))
xx. Kikiih

More Than A Memory

-Rendben Ms. Styles, ha bármi panasza van, akkor kérem jöjjön vissza. Ha minden rendben akkor a megbeszélt időpontban várom önöket, hogy leszedjük a gipszet. - szólt Dr. Martin.
-Úgy lesz. - bólintottam, miközben anya az orrom alá tolta a papírt, hogy én is aláírjam a zárójelentést.
-Nagyon szépen köszönünk mindent Dr. Martin. - nyújtotta át anya mosolyogva a papírokat.
-Vigyázz a lábadra. - intett köszönésképen Dr. Martin.
-Igyekszem. - bólintottam nevetve. - Viszontlátásra!
Miután kiügyetlenkedtem a kórházból a mankómmal, beültünk anyával a kocsiba és hazafelé indultunk. 
-Gondolom most visszaviszel Holmes Chapebe, ugye? - sütöttem le a szemem.
-Majd mindent elmondok, úgy akarom, hogy Harryvel egyszerre tudjátok meg. - válaszolt diplomatikusan.
-Szóval hazaviszel. - motyogtam, majd kibámultam az ablakon és már elkezdtem búcsút mondani Londontól. Pedig alig 2 hónapot töltöttem itt. 

Egy félórás autókázás után, már nyílt is az automata kapu, hogy anya betudjon állni. Harry rögtön kisietett a kocsi elé, és segített kiszállni. 
-Ajajj. - néztem fel a házra.
-Mi a baj? - ijedt meg Harry.
-Hogy jutok fel a lépcsőn? - néztem végig az összes lépcsőfokon egyenként, amik mind rajtam nevettek. Legalábbis, ha a lépcsőfokok nevetni tudnának tuti kinevetnének és azt morognák, hogy 'haha, a kertben kell aludnod és nem tudsz bejutni a meleg otthonodba'. Gonosz lépcsők.
-Megoldjuk. - mondta Harry, majd hátat fordított nekem.
-Most meg kéne sértődnöm és kinyújtanom a nyelvem? - néztem furcsán, az egyre lejjebb hajoló Harryt, mivel legutóbb 5 évesen fordított nekem hátat és pufogott.
-Nem te, hülye, mássz fel a hátamra. - mondta.
-Jaa. - esett le a dolog. 
Közelebb mentem Harryhez, majd a mankókat lepasszoltam anyunak és óvatosan fél lábon felugrottam rá. Harry valahogy megoldotta és elkapott, majd elindultunk felfelé a lépcsőn.
-Olyanok vagytok, mint a rokkantnyugdíjasok. - nevetett anya a háttérben.
-Nagyon vicces vagy. - morogtam vissza.
-Én csak azért imádkoztok, hogy ne kelljen visszamenni a kórházba.
Úgy látszik anya imádkozása bejött, mivel teljesen épségben bejutottunk a házba. Harry óvatosan lerakott a kanapéra, majd leült mellém.
Mindketten végigkövettük anya összes mozdulatát, aki úgy körülbelül 5 perc után beleunt ebbe.
-Oké, mi bajotok van? - tette csípőre a kezét.
-Hazaviszed Emmát? - nyelt egy nagyot Harry.
-Ezt most akarjátok megbeszélni? - nézett ránk felváltva.
-Mikor máskor? - kérdeztem.
-Hát jó. - sóhajtott, majd leült a fotelbe.
Harry megszorította a kezem és mindketten idegesen vártuk, hogy anya mit fog mondani.
-Gondolkodtam, hogy mit kéne csinálnom. - kezdett bele. - Ha itt hagylak akkor lehet, hogy megint valami hülyeséget csináltok. Viszont, ha magammal viszlek akkor pedig szétválasztalak titeket, ami pedig egyikőtöknek se tenne jót. 
-És akkor most mi lesz? - kérdeztem lenyelve a könnyeimet. Nem akarom itt hagyni Harryt. Louist. Danit, Colettet, a srácokat... Za...
-Itt maradok. - felelte anya.
-Mármint hol itt? Londonban? - lepődött meg Harry.
-Igen, átköltözök hozzátok. - bólintott anya. - És Gemma is jön.
-Robin? - kérdezte tovább Harry. Nekem közben egy hang nem jött ki a torkomon.
-Neki most 2 hónapos üzleti útja lesz, és jó ötletnek tartotta.
-Szóval itt maradhatok Londonban? - jutott el az infó az agyamig. 
-Imádom a gyors felfogásod. - forgatta anya a szemeit.
-Ááá.- kiáltottam el magam, majd Harryvel szorosan megöleltük egymást, aztán, anyához is odapattogtam féllábon (majdnem orra estem, de nem gáz) és őt is megöleltem.

*Louis szemszöge*

Folyamatosan bekapcsolva volt a laptopom, mert Emma bármelyik pillanatban hívhatott Skypon, hogy most mi a helyzet. Ha Anne komolyan hazaviszi én nem tudom mit csinálok. Éppen egy szendviccsel feküdtem el az ágyamon és a Twitterem nézegettem, amikor jött a hívás.
-Szia. - intett bele Emma a kamerába.
-Hello. - mosolyodtam el. - Na mi a helyzet?
-Londonban maradok. - vigyorodott el. Hirtelen egy óriási kő esett le a szívemről.
-Úristen, de jó. - mondtam megkönnyebbülten. 
-De anya is.
-He? - ráncoltam a szemöldököm.
-Ja. Hozzánk költözik. Meg Gemma is. - ismertette a helyzetet.
-Mindegy, a lényeg, hogy te itt maradsz.
-Igen. - húzódott halvány mosolyra a szája. 
-Hallod, nincs kedved átjönni? Ha akarod eléd megyek. - jutott eszembe hirtelen az ötlet.
-De, de nem kell elém jönni, Harry úgyis megy Colettehez, mert most fog találkozni a stylistotokkal, akinél gyakornok lesz. 
-Értem. Akkor kábé mikor érsz ide?
-Max egy óra. - gondolta végig.
-Okés, várlak. - mosolyogtam bele a kamerába, majd lecsuktam a laptopom tetejét.

*Harry szemszöge*

Felvettem Emmát a hátamra és szépen, lassan kibattyogtunk a kocsihoz. 
-Mit szólsz anya ötletéhez? - kérdeztem.
-Meglepődtem. - vallotta be. - Szinte biztos voltam benne, hogy hazavisz.
-Igen, én is. - bólintottam. - Egyébként én örülök, hogy velünk marad ő is meg Gemma. Már hiányoztak nagyon. Olyan keveset látom őket.
-Az te vagy. Én viszont 19 éve őket bámulom. - nevetett fel egy picit. - Szerinted meddig maradnak?
-Nem tudom. Talán az a 2 hónap, amíg Robin hazaér. Vagy nem tudom.
-Az már kicsit sok lenne, ha Robin is beköltözne. - vonakodott.
-Nagy a ház... - vontam meg a vállam.
-Végül is... Egyébként... Szerintem ha majd Gemma itt lesz többet kellene lógnunk vele.
-Hogy érted? - fordultam felé meglepődve.
-Hát... Még otthon beszélgettem vele. És bevallotta, hogy ő mindig irigy volt, mert ilyen közel állunk egymáshoz.
-De tudja, hogy mennyire imádjuk. Vagy nem? - értetlenkedtem.
-De, persze, hogy tudja. Csak azt is tudja, hogy sokkal másabb kapcsolat van az ikertestvérek között. Érted.
-Azt hiszem. - gondoltam végig. Gemma mindig kicsit kilógott. Ő volt az idősebb, és mindig kicsit anyáskodó volt, ellentétben velünk. Nagyon rossz érzés kerített hatalmába, amikor rájöttem, hogy lehet, hogy ő tényleg szomorú-e miatt. Imádom a nővérem és nem szeretném ilyennek látni.
-Akkor itt az alkalom, hogy megmutassuk neki, hogy mennyire szeretjük. - vigyorogtam rá Emmára.
-Pontosan. - bólintott.

Miután kiraktam Emmát Louis házánál indultam is Colhoz. Lou és Emma kapcsolata egyre komolyabbá válik és nem tudom, hogy erre mennyire vannak felkészülve. Azt hiszem beszélnem kéne valamelyikükkel. Azt hiszem Louis lesz az, mivel Emmával az ilyen témákban képtelenség szót érteni. Egyszerűen csak nem akarom, hogy bármelyikük is pofára essen. A szerelem húzós dolog...
Leparkoltam Colette lakása elé és vártam, hogy lejöjjön, miközben a rádiót hallgattam. Egy 10 perc várakozás után megláttam Colettet és bepattant a kocsiba. 
-Szia. - mosolyodott el.
-Hello. - hajoltam közel az arcához, majd egy apró puszit nyomtam az ajkaira. - Mehetünk?
-Persze. - csatolta be az övét. 
Elindultunk, de láttam Coletten, hogy egy kicsit feszeng. Kezemet óvatosan a térdére csúsztattam és egy picit megszorítottam.
-Héé, ne izgulj. - mosolyogtam rá biztatóan. - Minden rendben lesz.
-Ha te mondod. -sóhajtott.
-Figyelj, Lou baromi jó fej és biztos vagyok benne, hogy jól kifogtok jönni. 
-Rendben. - mosolygott rám, én pedig egy kicsit elkalandoztam a gyönyörű barna szemeiben. Annyira, hogy a mögöttünk lévő kocsi rám dudált, mivel közben zöldre váltott a lámpa.
Amikor beléptünk Lou irodájába láttam Colon, hogy nagyon bejön neki a látvány. Mindenhol próbababák, szétdobált kiegészítők, ruhaanyagok stb. 
-Megjöttünk. - kiáltottam el magam.
-Sziasztok. - jött ki mosolyogva Lou az egyik próbafülkéből Luxal a kezében. - Nagyon sajnálom, hogy ilyen rendetlenség van, próbáltam rendet rakni, de Luxal együtt ez lehetetlen. 
-Semmi baj. - legyintettem, majd átvettem Luxot, akinek rögtön felcsillant a szeme, ahogy meglátott. Kétségtelen, a nők odavannak értem.
-Szóval te vagy Colette. - nyújtotta mosolyogva a kezét Lou.
-Igen. - bólintott Colette, majd szerényen megrázta Lou kezét. - Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy én kaptam meg a munkát.
-Semmiség. Alapból a te terveid tetszettek a legjobban, semmi szükség nem lett volna Harry pedálozására.
-Milyen pedálozás? - fordult felém kíváncsian Col.
-Áhh semmi. - legyintettem, majd tovább dobáltam Luxot.
Egyébként csak nagyon sokat lógtam Louval, elvittem ebédelni egy elég menő étterembe, vigyáztam Luxra, akinek még a pelenkáját is kicseréltem.
Körülbelül egy órát töltöttünk Lounál, amíg ő és Colette ismerkedtek én Luxot nyúztam. Miután végeztünk beültünk a kocsiba és elindultunk.
-Nincs kedved felugrani? Anya biztos csinált valami ebédet és tuti éhes vagy.  - vigyorogtam rá.
-Túl jól ismersz. - forgatta a szemeit, - Egyébként benne vagyok.
Amikor hazaértünk anya és Colette egy csomót beszélgettek, amíg el nem készült a kaja, én meg közben TV-t néztem. Miután megettük a lasagnet, Colettel felmentünk a szobámba dumálni. Én elfeküdtem az ágyon, de ő csak vonakodva bámult ki az ablakon.
-Colette, valami baj van? - kérdeztem aggódva.
-Semmi csak... Nem értem ezt az egészet. - sóhajtotta.
-Mármint? - húztam fel a szemöldököm, mert nem igazán értettem.
-Figyelj. - ült le óvatosan az ágyam szélére. Most mi van köztünk? Mert én ezt nagyon nem értem. Teljesen össze vagyok zavarodva azóta a csók óta. 
-Melyik csók óta?
-Még amikor kilenc évesek voltunk. - emlékezett vissza. Ezen elmosolyodtam.
-Na gyere ide. - másztam hozzá közelebb, majd átkaroltam a derekát és az ölembe húztam. 
-Igen? - nézett rám felfelé, fejét a vállamnak döntve.
-Te most kajak 10 éve ezen rágódsz? 
-Nem. Igazából már egyszer túltettem magam rajta. Csak aztán amikor visszajöttél... És most újra... És basszus, fogalmam sincs, hogy mi van köztünk. 

-Mit szeretnél mi legyen? - kérdeztem az államat a vállára támasztva.
-Nem tudom. Egyszerűen csak annyi emlékünk van és olyan sokat jelent a barátságunk és félek kockáztatni. Fogalmam sincs, hogy mit akarok.
-Tudod, hogy én mit akarok? - kérdeztem halványan mosolyogva.
-Mit? - pislogott.
-Téged. - mondtam és hosszan, lágyan megcsókoltam. Colette értetlenül felnézett, majd szembefordult velem. Gondoltam magyarázatot vár. Megcsókoltam még egyszer, és ebbe a csókba minden érzelmet belevittem. Hogy nincs más lány, aki iránt így érzek. Hogy már lassan több, mint 10 évet vártam rá. Hogy próbáltam pótolni másokkal, de egyszerűen nem ment.
Hogy szeretem.