20. fejezet * Surprise

Hello. :')) Siettem az új részhez ahogy tudtam. Ez nem egy ilyen nagyon hosszú fejezet lett, de azért elég mozgalmas a történet. Nem akarok kommentekért és visszajelzésekért könyörögni, de tényleg nagyon jólesne, ha írnátok nekem 1-2 sort. :')) De egyébként hihetelenül köszönöm a fejezetek végén lévő 'szavazás'nál a véleményeket és a kommenteket is. :) Soha nem hittem volna, hogy ennyien fogjátok olvasni/szeretni a blogom. :') Szóval csak köszönöm nektek. <3
xx. Kikiih

Surprise

*Harry szemszöge*

Szinte száguldottunk a kórházba. Idegesen léptem be az ajtón Colette és Louis oldalán (Zayn, Liam, Niall és Dani külön kocsival jönnek). 
-Jó napot! - szóltam az üvegablak mögött ülő nőnek. - Emma Styles ebben a kórházban van, autóbalesetet szenvedett, én Harry Styles vagyok a testvére. Megtudhatnám, hogy melyik kórteremben van.
-Máris nézem. - bólintott és elkezdett pötyögni a számítógépen. - A harmadik emeleten van, a 8-as kórteremben. Az orvosa Dr. Martin, ha ott fent megtalálják akkor ő bővebben eltudja mondani a dolgokat, ha őt nem találják kérdezzék az egyik nővért aki abba a kórterembe van beosztva.
-Rendben, köszönjük szépen.
Elindultunk a lift felé. Körülöttünk tele volt egy csomó sérülttel, volt akinek a keze vagy lába tört, de voltak sokkal durvább esetek is. Beszálltunk a liftbe és megnyomtuk a hármas gombot. Amikor kiszálltunk a liftből elkezdtünk sétálni a hosszú folyosón a 8-as termet keresve. Ahogy egyre közelebb kerültünk észrevettem, hogy Anya idegesen ül egy széken és az ujjait tördeli. Félve, de leültem mellé, a többiek pedig kicsit odébb kerestek maguknak helyet.
-Szia. - suttogtam a cipőm orrát bámulva.
-Szia. - mondta hidegen. 
-Hogy van?
-Ájultan. - továbbra is az ajtóra meredt. - Elmondanád, hogy mégis mit műveltetek?
-Tegnap kicsit elengedtük magunkat... - kezdtem, de rögtön félbeszakított.
-Kicsit? - emelte rám a tekintetét elkerekedett szemekkel. - Ha neked az kicsi, hogy a testvéred itt fekszik a kórházban egy karambol miatt, amiért egyedül, ittasan vezetett, akkor kíváncsi vagyok, hogy milyen ha teljesen elengeded magad.
-Ne haragudj. Hülye voltam amiért egyedül elengedtem, vagy, hogy egyáltalán elengedtem. Sőt, hogy elkezdtük ezt az egészet. Nem kellett volna.
-Jó, azért ne teljesen magadat okold. - enyhült meg egy kicsit. - Igen ez rátok is vonatkozik. - szólt hátra a többiekhez, akikhez pont akkor csatlakoztam Liamék. - Visszatérve. Nem bánom, ha isztok, ezt tudod. De nem kéne a sárgaföldig leinni magatokat, mert ez lesz belőle. Felfogtátok? - nézett végig rajtunk. Nem tudtunk mit válaszolni, csak bólogattunk.

*Emma szemszöge*

Kinyitottam a szemeimet. Túlságosan sok volt a fény, amire még rátett egy lapáttal, hogy a szobának világos színei voltak. Hatalmasakat pislogtam és néhány percen belül sikerült felfognom a körülöttem lévő dolgokat. Egy kórházban voltam. A karomba infúziót kaptam a jobb lábam pedig iszonyatosan fájt és olyan nehéznek éreztem. Megpróbáltam megmozdítani, de olyan éles fájdalom nyílalt bele, hogy majdnem könny szökött a szemembe. Felhúztam a takarót és láttam, hogy be van gipszelve. Hirtelen előjöttek az emlékek. Emlékszem, hogy elindultam részegen kocsival. Aztán az ütközés. Gyorsan megráztam a fejem, mert nem akartam többet tudni. Így is elég fájdalmas. Egyébként pedig, hogy kerültem ide?
Egy halk ajtónyitódásra kaptam fel a fejem. Egy magas, fekete hajú zöld szemű, stílusos szemüveget viselő 30 év körüli pasi jött be. Hmm ha ő az orvosom... Várjunk csak. Nekem barátom van. Igen Emma barátod van...
-Ahogy látom felébredtünk. - mosolygott rám. - Hogy érzed magad?
-Hát... elég sok minden kiesett... 
-Igen, gondolom. - bólintott. - Dr. Martin vagyok az orvosod. Igazából szerencséd volt, a lábtörésed volt a legnagyobb sérülésed. Még ma itt tartunk aztán ha holnap se lesz semmi bajod este haza mehetsz.
-Köszönöm szépen. - mosolyodtam el hálásan.
-Mennyire vagy vendégképes? - kérdezte lazán.
-Szerintem az vagyok. Kiről van szó?
-Előbb volt alkalmam megismerni a barátaidat és a testvéredet. Édesanyáddal már előbb is találkoztam.
-Anya is itt van? - nyeltem nagyot.
-Igen. Hívhatok mindenkit?
-Persze. - sápadtam le. Úristen, mit fog majd mondani. Biztos csalódott bennem.
Végignéztem ahogy Dr. Martin kisétál a kórtermemből. Vártam egy kicsit, és rögtön mindenki más bevágódott az ajtón. Hirtelen azt se tudtam, hogy kire nézzek, kire hallgassak. Niall és Liam elkezdtek kérdezősködni, hogy minden oké-e (hogyne, itt fekszek egy kórházba törött lábbal, nem értem teljesen a dolgokat, hogy hogyan történtek, de persze, jól vagyok), Zayn a lábamról érdeklődött, Dani és Col szinte elsírták magukat, hogy jól vagyok, Harry összefüggéstelen mondatokat hadovált, Louis pedig csöndben idegesen figyelt. Láttam rajta, hogy nehezen állja meg, hogy ne öleljen/csókoljon meg, és őszintén én is a nyakába ugrottam volna, de anya előtt ez még nem lett volna jó. Még nem akartam volna neki elmondani. Ja meg elvolt törve a lábam, szóval nem igazán tudtam ugrálni.
-Mindenki maradjon csendben! - kiáltotta el magát hirtelen anya. Komolyan, mindenki elhalkult, mintha benyomták volna a távirányítón a némító gombot. - Azt se tudja, hogy hol van, nem hogy százfelé figyeljen.
-Azt azért vágom, hogy egy kórházban vagyok. - vontam meg a vállam.
-Oké. Szóval. - ült le a mellettem lévő székre anya, figyelmen kívül hagyva a kijelentésem. - Most mindenki menjen ki, szeretnék kettesben beszélni a lányommal, utána bejöhettek.
-És én? - szólt közbe Harry.
-Mondom utána bejöhettek. - ismételte meg anya a mondata utolsó részét.
Mindenki kivánszorgott az ajtón aztán tényleg kettesben maradtunk.
-Hogy érzed magad? - nézett rám komolyan.
-Hát... kicsit fáj a lábam. De egyébként nincs nagy gáz. Csak sok minden kiesett. 
-Nem feltétlen a balesettől. - dünnyögte.
-Ne haragudj. - suttogtam halkan, miközben a takarómat gyűrögettem.
-Emma ezt már régebben megbeszéltük. - sóhajtott. - Azt hittem felfogtad és abbahagyod. Van szükséged erre? Nézz magadra. Barátaid vannak akik szeretnek. Harry és te újra visszakaptátok egymást. Itt van Colette is. Mi kell még? - láttam a szemében a csalódást. És ez volt a legrosszabb az egészben. Egy anya szemében látni, hogy csalódott benned, a saját lányában, a legszomorúbb dolog a világon. Ő volt az aki mindig ott volt velem ha szükségem volt rá, mindenre megtanított, hogy hogyan bánjak az élettel. És ezt kapja vissza tőlem. Egy keresetlen könnycsepp futott végig az arcomon, amit anya rögtön észre is vett.
-Héé, nem sírunk. - nevette el magát aranyosan. - Erős lány vagy. Én csak annyit kérek, hogy most komolyan ígérd meg, hogy többet nem teszel ilyet.
-Ígérem. - bólintottam.
-Na beengedem a többieket. - tápászkodott fel. 
-Anya? - szóltam utána.
-Igen? - fordult felém kérdőn. 
Széttártam a kezem, mire ő szorosan megölelt. 
-Szeretlek. - motyogtam a könnyeimmel küzdve.
-Én is kicsim. - nyomott puszit a hajamba.
Kisétált a teremből, majd alig ért ki, de 7 idióta máris berontott. Hihetetlenül örültem, hogy ott vannak velem és, hogy tényleg ilyen lazán megúsztam. Lou rögtön odalépett mellém és egy gyengéd, gyors csókot nyomott a számra, de ez akkor is hatalmas erőt adott. A beszélgetés alatt folyamatosan fogta a kezem és egy percre se szakadt el mellőlem. A többiek egész jól elhelyezkedtek az egyszemélyes kórtermemben. Volt aki a földön ült, valaki az ágyam szélén (például Louis), de a lényeg, hogy mindenki feltalálta magát. Fogalmam sincs mennyit beszélgettünk, egy órát, esetleg kettőt, de nem érdekelt semmi, csak annyi, hogy ők ott voltak velem.
-És... szerinted most Anne hazavisz? - kérdezte Niall. Ez mindannyiunkban benne volt, de valahogy senki se merte kimondani. Hirtelen görcsbe rándult a gyomrom, ahogy belegondoltam. 
-Fogalmam sincs. - húztam el a számat. - Nem akarok hazamenni.
-Anne okos nő. - mondta Liam. - Szerintem nem akar szétszedni titeket Harryvel, amikor minden kezd egyenesbe jönni.
-Akkor mégis mihez akar kezdeni, idehívja az FBI egyik emberét, vagy mit hittél? - nézett rá Colette.
-Nem tudom. - vonta meg a vállát Liam.
-Elnézést. - nyitott be hirtelen Dr. Martin, aztán elkerekedett szemmel végignézett rajtunk. Hát igen, a többiek kisebb pikniket szerveztek be maguknak... 
-Jó napot! - mosolygott rá Niall. - Csatlakozik? - erre mindenki elnevette magát.
-Nem köszönöm. - mosolyodott el Dr. Martin. - De azért remélem, hogy Ms. Styles nem evett semmiből.
-Nem, eszembe se jutott. - azért nem vesztem meg, infúzióval a kezembe nem fogok mindenfélét összezabálni.
-Rendben. Ahogy elnézem elférne még itt még egy ember.
-Kiről van szó? - kérdezte Harry.
-Itt van egy bizonyos Mr. Blue. - kezdett bele Dr. Martin. - Ő ült a másik autóban. 
-Ő is megsérült? - kérdeztem együtt érzően.
-Neki csak a csuklója meghúzódott egy kicsit, de semmi említésre méltó. - mondta Dr. Martin. Tipikus... - Szóval, ha nem zavarná önöket beengedném, szeretne önnel beszélni, szerintem aggódik egy kicsit.
-Persze, nyugodtan. - motyogtam zavartan.
Kérdőn néztünk össze és vártuk, hogy a vendégünk megérkezzen. Egy pillanatra az ágyamon ülő Louisra néztem. Elejtett egy halvány mosolyt,mire én a vállára hajtottam a fejem. Ő végigsimította a kezem, majd az ujjainkat egymásra kulcsolta.
-Khhm... Sziasztok. - hallottam egy ismerős hangot. Túl ismerős volt. Ijedtenben először Colettere néztem, aki sápadtan bámult az ajtóra. Odafordítottam a fejem és igen. Ő volt.
-Te meg mi a szart keresel itt Brandon? - kérdezte Harry idegesen és a szemei szikrákat szórtak.