2/24 * Same Mistakes

Sziasztok! ^^ Most a szokásosnál is korábban érkezett a rész, remélem örültök neki! :) Nagyon köszönöm a kommenteket, ígérem majd mindegyikre válaszolok amit időm adja, és ugyan ez van a rengeteg díjjal is amivel elárasztottatok! Imádlak titeket, remélem tetszeni fog a rész! :)
xoxo, Kikiih <33

Same Mistakes

A vonatút még a szokásosnál is hosszabb volt. Azt hiszem az összesen számot a telefonomon sikerült kétszer meghallgatnom, és van úgy háromszázhatvanöt dalom. Tehát ennek a duplája. Unalmamban végig azt számolgattam, hogy még hány három perces dalt kell meghallgatnom a célomig, de aztán rossz matekos lévén annyira jutottam mindig, hogy sokat. Piszok sokat.
De valahogy csak megállt a vonat a városnál. Nem szálltak le túl sokan, azt viszont észrevettem, hogy mindenkihez tartozott valaki. Vagy együtt voltak, vagy az állomáson várták őket. Én azonban egyedül voltam, egyetlen társam a poggyászom volt.

Vettem egy mély levegőt és elindultam a már ismert úton, azonban már egyre jobban tartottam, hogy mi vár rám, ha odaérek. Értetlenség? Csalódás? Szánalom? Egyikre sem vágytam.
Ideges voltam, féltem. Talán egy cigi segített volna, de nem volt nálam és kezdtem dühös lenni magamra, amiért ezek a vékony fehér szálak mentik meg a rosszabb napjaim. Normális ez?
Az ajtó előtt megállva végiggondoltam, hogy mi vár rám ha kopogtatok. Rám csapják az ajtót? Elküldenek a fenébe és utána csapják rám az ajtót? Mi történik, ha.
- Elég a gondolkodásból! - motyogtam magamnak és kezdtem megijedni, hogy a Zayn nélkül töltött napok után kezdek teljesen meghülyülni.
Kopogtam. Nem bántam meg, bár a szívem sokkal szaporábban vert, mint általában, aztán nem tudom, hogy most könnyebbüljek meg, vagy essek kétségbe, az ajtóban álló személy láttán.
- Mit akarsz? - kérdezte durván Waliyha.
- Bejöhetek? - nyeltem nagyot. Azt hiszem sikeresen elvesztettem a lány bizalmát, pedig olyan soká tartott megszerezni.
- Azok után amiket a bátyámmal tettél? - vonta fel a fél szemöldökét egy szarkasztikus nevetés közben, amit vagy a bátyjától tanult el, vagy csak kísértetiesen hasonlítanak egymással.
- Mit tettem vele? - haraptam be a szám szélét, amin végre beforrt a seb, amit pár nappal ezelőtt okoztam.
- Ki se jött a szobájából amióta itt van, nem eszik, nem iszik, nem kommunikál – sorolta, bennem pedig minden szó után megfordult a szívemben lévő kés. - Nem mondja el, hogy pontosan mi van, csak annyit, hogy összevesztetek. Azt hittem, hogy szereted Zayn-t.
- Persze, hogy szeretem – ráztam meg a fejem kínosan nevetve. - Mindennél jobban, továbbra is. És tudom, hogy egy utolsó szajhának tartasz, de muszáj beszélnem vele.
- Nem – folytatta kitartóan, azonban a következő pillanatban Patricia jelent meg Waliyha mögött.
- Emma? - nézett rám csodálkozva.
Ha ő is elküld fogalmam sincs, hogy mit csinálok.

/Zayn szemszöge/

Idegállapotomat tekintve esélyem se volt, hogy kocsiba üljek, így vonattal mentem haza. A szüleim eléggé meglepődtek amikor megláttak, de persze örültek. Aztán Emma-t hiányolták, amitől rögtön gombóc keletkezett a torkomban.
- Összevesztünk – morogtam halkan, de mivel síri csend uralkodott a szobában mindenki hallotta.
Egy szomorú mosollyal az arcomon felmentem a szobámba és ki se jöttem onnan. Körülbelül fél órát töltöttem egyedül, az alatt pedig kicsit lepakoltam és elszívtam egy cigit. Na jó, kettőt. Már le akarok szokni, Em-mel is, már többször elhatároztuk, de egyikünknek sem megy.
Már megint Em. Minden egyes mozzanatról eszembe jut, ami már rohadtul fájt. Ott van mindenhol az életemben, aminek örülnöm kéne.
De mit csinált amikor nem volt velem? Hagyta, hogy Tom bármit is tegyen vele? Nem voltak sérülései, tehát nem volt dulakodás, ha volt valami nem ellenkezett. De miért lett volna bármi is, hiszen Emma szeret, én is szeretem. De részeg volt, és akkor az emberek könnyebben megtesznek dolgokat, Tom pedig a tökéletes személy arra, hogy kihasználja Emma védetlenségét. És Emma dühös volt rám. Talán annyira is, hogy megcsaljon?
A gondolatmenetemből az ajtó nyitódása kergetett ki. Elmosolyodtam ahogy a legkisebb húgom, Safaa lépett be. A szüleim okosak, tudták, hogy őt kell küldeni.
- Zayn? - kukucskált be a résen.
- Mi van nagylány? Gyere beljebb – nevettem fel kissé.
Safaa becsukta maga után az ajtót és hozzám sietett. A legszebb korát éli, tíz évesen még nem kell szenvednie semmitől, de azért már két számjegy van az életkorában. Még boldog lehet, határtalanul. Aztán majd megjelenik valami srác, akinek nekem kell bevernem a képét, amikor megbántja a húgomat, aki éppen belemászott az ölembe és szorosan megölelt.
- Hiányoztál.
- Te is nekem – simogattam a hátát. - Mi a helyzet? Suli?
- Kaptam egy piros pontot matekból – mesélte büszkén.
- Ügyes vagy! - mosolyogtam, végre őszintén. Őrület, őt egy kis dicséret is milyen boldoggá tudja tenni. Bárcsak az én boldogságomhoz is ennyi kéne.
- Miért nem szóltál, hogy jössz? - kérdezte.
- Hirtelen jött ötlet volt – próbáltam kibújni a válasz alól.
- És Emma miért nem jött veled?
- Ő most otthon maradt.
- Miért? - A húgom és a kérdései. Túlságosan is okos, vagy Anya túlságosan is a szájába rágta a dolgokat.
- Most mindkettőnknek jobb így – fogtam meg az apró kezét
- Szakítottatok? - pislogott nagyokat.
- Nem. Nem hiszem – túrtam bele a hajamban. - Ez bonyolult. A lényeg, hogy mindkettőnknek jó kicsit a családdal lenni.
- Ő is hazament?
- Ő... Em Londonban maradt – mondtam, mire Safaa szemében egy kis ijedtséget láttam. - Harry-vel – tettem hozzá, mire kissé megnyugodott, hogy Emma biztonságban van. Remélem is... Lehet, hogy hülyeség volt otthagyni.
- Szomorú vagy, Zayn? - zökkentett ki ismét.
- Egy kicsit – hazudtam. Pocsékul voltam. - De ha megölelsz jobb lesz.
Safaa elmosolyodott és karjait szorosan körém fonta, én pedig a hajával játszottam.
És ezen kívül három napon keresztül a szobámban voltam, az orromat csak reggelente dugtam ki, hogy jelezzem, hogy élek. Elvettem egy almát a konyhaasztalról, majd se szó se beszéd visszamentem. Három alma csoportosult már az éjjeliszekrényemen, mert egyikbe se ettem bele. Igazi depresszióba zuhantam, miközben egyre több összeesküvés-elmélet jelent meg a fejemben, hogy mit csinálhatott Parker a menyasszonyommal.
Hiányzott Emma, de nem voltam elég erős ahhoz, hogy a telefonhoz nyúljak. Illetve egyszer megpróbáltam, de a háttérképem még mindig ő volt. Még nyári kép volt, göndör haja természetesen omlott a vállára, orrán az én napszemüvegem ült, egy laza fehér toppot viselt és az arcán széles mosoly terült el. Annyira elképesztő, annyira gyönyörű, annyira szeretem és annyira hiányzik.
Nem tudtam, hogy mi lehet vele, mit csinál, hol van, és ez zavart. Ő is ugyanúgy szenvedett, mint én? Esetleg rosszabbul, vagy ő jól viseli, és várja, hogy hazaérjek? Mikor megyek egyáltalán haza?
A második napon megcsörrent a telefonom, azonnal kaptam érte, de nem ő volt. Liam.
- Igen? - Hangom sokkal rekedtebb volt, nyilván azért mert szinte alig beszéltem.
- Gyere fel Skype-ra! - szólt bele köszönés nélkül.
- Nem megy – feleltem, részben a lustaságom szólt belőlem, részben pedig az, hogy nem volt nálam laptop.
- Kérlek Malik, fontos – kérlelt.
- Emma is ott van? - gyanakodtam.
- Nem, egyedül vagyok, eskü. Danielle sincs itthon.
- Fontos? - nyögtem miközben hátrafordultam az ágyon, és éreztem, hogy roppan egyet a gerincem.
- Igen! Öt perced van! - És kinyomott.
Átbotorkáltam Waliyha szobájába, aki telefonját nyomkodta, miközben valami sorozat üvöltött a TV-ből.
- Szia! - mosolygott rám.
- Kölcsönadod a laptopod? - mutattam a fehér, pink billentyűs laptopnak csúfolt valaminek.
- Mire kell? - ijedt meg kissé.
- Skype – mondtam.
- Ugye nem akarod leellenőrizni a Facebook-om és a malijeim? - pislogott idegesen.
- Ha beijesztesz akkor lehet – fontam keresztbe magam előtt a karom. - Titkolózol?
- Dehogy – rázta a fejét, hatalmasra meresztett szemekkel. Rosszul hazudik.
- Nem nézem meg, csak add ide, mert Liam beszélni akar velem – sóhajtottam. Én is voltam kiskamasz, bár akkor még nem a neten éltem az életem, de nyilván volt pár dolog amiről nem akartam, hogy Doniya tudjon. - Nem kotorászok a cuccaidban – ígértem meg, a húgom pedig hitt nekem, és odaadta a gépét.
Visszafeküdtem az ágyamra és megnyitottam a Skype-ot. Ki volt lépve, így véletlenül sem láttam meg semmit. Ahogy kapcsolódtam Liam már hívott is, amitől kicsit lefagyott a gép. Idegesen doboltam a laptop szélén, hogy induljon már újra, mintha ez segítene bármit is.
- Mi tartott eddig? - meredt idegesen Liam a kamerába.
- Lefagyasztottad a húgom gépét – feleltem, miközben idegenül néztem a képernyő mellé ragasztott kis virágokat meg pillangókat. - Mi volt ilyen nagyon fontos?
- Először is az, hogy szarul nézel ki – bólogatott. Elnyúlt melegítő, kócos haj, karikás szemek. Voltam már jobban is.
- Asszem' megnyerted a világ legjobb haverja címet – tapsoltam kettőt unottan. - Mehetek?
- Mégis hova mennél? - vigyorgott. Ott a pont. Mivel látta, hogy nem kívánom kommentálni folytatta. - Nagyon ki vagy Emma miatt?
- Csak amennyire kell – vontam meg a vállam. - Totál tanácstalan vagyok. Szerinted megcsalt?
- Kizárt dolog – mondta. - Már-már undorítóan szeretitek egymást. Emma az utolsó lány aki képes lenne ilyesmire.
- Részeg volt – emlékeztettem.
- Emlékszel, hogy a turné alatt egyszer voltunk egy buliban...
- Sok buliban voltunk – szóltam közbe.
- Hagynád, hogy végigmondjam? Köszönöm. Szóval. Voltunk egy buliban, ahol te meg Emma egymás mellett ébredtetek. És még mielőtt beszólnál, még nem voltatok együtt – tette fel a mutatóujját, én pedig egy picit elmosolyodtam. Túl jól ismer. - Amikor Emma lelépett, megkérdeztem, hogy mit csináltál vele. Te közölted, hogy semmit, én pedig azzal jöttem, hogy részegek voltatok. Mire halál lazán rávágtad, hogy még részegen se tennél semmit egy ilyen lánnyal, mint Emma, mert nem tudnád kihasználni. Mert már a génjeidben van szinte.
- Áttérhetnénk a lényegre? - ráncoltam a homlokom, mert nemigazán értettem az összefüggést.
- Emma-nak ugyanúgy ösztönös, hogy nem csal meg – sóhajtotta. - Lehetnek hülye elméleteid, de ez kívülről biztos, és szeret. Szereted. Mire vársz? Hívd fel és beszélj vele!
Elgondolkodtam... Tényleg így volt, emlékszem az esetre. Az ösztöneimben van, hogy nem csalom meg Emma-t, nem bántom, nem használom ki. Ez vajon, nála is így van? Annyi mindenben hasonlítunk, néha már túlságosan is egyformák vagyunk, ettől a sok ellentét köztünk, ami néha-néha fellebben. Szóval akkor ezzel kapcsolatban is így lenne? Neki is ugyanígy van ez?
- Zayn! Zayn! Malik figyelsz te rám? - kiabált Liam, már-már kétségbeesve.
- Persze bocs – néztem vissza a képernyőre. - Csak kicsit elkalandoztam.
- Oké, mindegy – legyintett. - A lényeg, most elpakolod a gépet, és felhívod Emma-t. Megbeszélitek, hazajössz és minden úgy megy ahogy régen volt.
Meggyőztem Liam-et, hogy minden úgy lesz ahogy mondta, majd visszavittem a Waliyha szobájába a laptopot. Kérdőn nézett rám, de nem volt kedvem dumálni, így csak morogtam neki, egy „kösz”-t és visszakullogtam a szobámba. Kissé értetlenkedve nézett vissza rám, majd újra a telefonját kezdte nyomkodni, mintha az ujjaihoz lenne nőve. Miért nem találkozik a barátaival a szabadban?
Újra elterültem az ágyamon, de nem tartottam be a Liam-nek tett ígéretemet. Nem hívtam fel Emma-t, mert nem tudtam. Nem voltam elég bátor hozzá. Miért nem hagytam, hogy bármit is megmagyarázzon? Miért mentem megint fejjel a falnak, a helyett, hogy gondolkodtam volna? Miért csesztél el mindent megint Zayn?
A magamat szidalmazó gondolatmenetemet az ajtó nyitódása zavarta meg, amikor is rájöttem, hogy ideje lenne már kulcsra zárni.
Waliyha lépett be rajta, mindenféle kérdés nélkül. A szemei mintha szikrákat szórtak volna, miután becsapta az ajtómat keresztbe font karral állt meg előttem, amiben érdekes módon most nem volt ott a mobilja.
- Igen? - néztem rá kérdőn, hátha akkor előbb belekezd.
- Nagyon elegem van – közölte a legszembetűnőbb tényt. - Mi bajod van neked? Miért nem nyögsz ki egy normális mondatot napok óta? Mi történt?
- Szerelmes vagyok – vontam meg a vállam, mintha ez teljesen normális lennél.
- A szerelem egy jó dolog, boldog vagy tőle, szárnyalsz, folyamatosan mosolyogsz – regélte, miközben leült az ágyam szélére, én pedig erősen fürkésztem, amit rögtön észrevett. - Legalábbis nekem ezt mondták.
- Vannak benne hullámvölgyek is. Most pont egy ilyenben vagyok – magyarázta.
- Persze lehetnek – mondta. - De nem úgy, hogy hazaállítasz bejelentés nélkül, és befordulva ücsörögsz a szobádban. Legalább hagynád, hogy segítenénk.
- Kicsit egyedül kell lennem...
- Akkor áss magadnak egy lyukat és nézz ki belőle! - kiáltotta. - De senkinek nem jó. Te teljesen szétestél, mi aggódunk érted. Miért jó ez neked?
- Nem jó! Egyszerűen csak itthon akartam lenni, mert megnyugtat ha velem vagytok – ültem fel most már teljesen, hogy egy szinten legyünk. - Erre a saját húgom elküld egy lyukba! Ha nem vagyok itthon az a baj, ha itthon vagyok akkor meg az?!
- Nem az a baj, hogy itthon vagy! Az a baj, hogy a ribanc miatt jöttél haza!
- Mi van?! - kerekedtek el a szemeim. Először elküld a búsba, most pedig leribancozza a menyasszonyom? Ki ez és hol van Waliyha?
- Azt hittem bírom a csajt, de ha valaki képes téged így kiforgatni önmagadból... Nem Zayn, nem bírom megkedvelni. Ügyesen belopta magát a szívembe, de most már távol van attól. Hogy tudsz szeretni valakit aki ezt teszi veled? Egy csődtömeg lettél miatta!
- Azt se tudod min vesztünk össze! - röhögtem fel. - Nincs jogod leribancozni!
- Ha valaki ilyenné teszi a bátyámat akkor van!
- Mi van, ha azt mondom neked, hogy az egész az én hibám? Hogy én reagáltam túl, és hogy itt inkább én vagyok a szemét? Akkor most én vagyok a ribanc és nem Emma? Mert rám bármit mondhatsz, de azt nem tűröm, hogy őt bántsd!
- Én meg azt nem tűröm, hogy ő bántson téged! És igenis az. Egy kibaszott ribanc.
- Na most menj innen – mutattam az ajtó felé.
- Mi? - tátotta el a száját.
- Jól hallottad! - kiáltottam rá úgy igazából életemben először a húgomra. - Takarodj innen! Látni sem akarlak.
Kissé sokkolva, de eltűnt a szobámból. Tudtam, hogy sírni fog, tudtam, hogy megbántottam. De nem tudott érdekelni, mert ő pedig valami olyannal támadott, amiről jól tudta, hogy a legjobban fáj. Ha azért jött, hogy felvidítson rendesen elcseszte.

/Emma szemszöge/

- Patricia! - néztem rá könyörgőn. - Bemehetnék? - nyeltem nagyot.
- Persze kicsim – invitált beljebb azonnal, Waliyha pedig elkerekdett szemekkel nézett az anyjára.
- Mégis miért engeded be a házunkba? - pislogott nagyokat.
- Waliyha! - szólt rá Patricia, majd magához ölelt. Kissé meglepett ez a gesztus, mindenre számítottam csak erre nem. Esetlenül visszaöleltem, és kimondhatatlanul jól esett.
- Mi történt? Miért vesztetek össze? Ugye nem végleges? - kérdezősködött. - Csinált valamit? Te jó ég, ugye nem bántott?
- Mi? - kérdeztem ijedten. - Mégis miért?
- Nem tudom, fogalmad sincs, hogy mennyit gondolkodtam ezen – simogatta a hátamat. - Annyira szépek vagytok együtt, úgy aggódtam a kapcsolatotokért és mindkettőtökért.
A szavai nagyon mélyen hatottak. Az, hogy Zayn anyja ennyire szeretett olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amikről nem is tudtam. Nem igazán volt komoly kapcsolatom, volt olyan pasim akinek a családnevét is csak akkor tudtam meg amikor Facebook-ra kiposztoltuk, hogy együtt vagyunk. Az, hogy engem így befogadtak ide az már sokkal több volt, mint egy kellemes érzés. Annyira furcsán érintett az egész, hogy Zayn anyja engem ápol, holott igazából jó messzire kéne elküldenie. Nem tudtam mit kezdeni magammal, annyi minden kavargott bennem, hogy sírni kezdtem.
- Ne sírj – csitított Patricia. - Minden jó lesz.
Még úgy egy percig kapaszkodtam belé, mert hihetetlen jól esett a stabilsága, hogy nem vesztettem el minden reményt.
Eltoltam magamtól, majd letöröltem a szemem, amin még a minimális natúr sminkem is elfojt.
- Hol van Zayn? - kérdeztem nagyot nyelve.
- A szobájában – mondta Patricia.
- Én nem próbálkoznék – szólt közbe Waliyha, aki egyébként végignézte a sírós jelenetem. Azt hittem, hogy elküld a francba, de az anyja jelenlétében talán mégsem. De mindenféleképpen negatívra számítottam. - Teljesen bezárkózott, megközelíthetetlen - Hangjából sokkal inkább együttérzés sütött, mint undor.
- Azért megpróbálhatom? - váltogattam a tekintetem köztük kérdőn.
- Kérlek – mondták ki egyszerre, én pedig egy röpke pillanatra lefagytam. Aztán leesett a dolog és felsiettem a lépcsőn.
Megálltam a szobaajtó előtt, amiről természetesen tudtam, hogy az övé, az emlékezetembe vésődött, akár az ábécé.
Bekopogtam.
Nincs válasz.
Újra kopogtattam.
Semmi.
Ismét próbálkoztam, kissé erőteljesebben.
- Hagyjatok már békén! - kiáltotta indulatosan. - Nem vagyok kíváncsi senkire.
- Biztos? - szólaltam meg, de félő volt, hogy nem ismerte fel a hangomat, mert annyira elcsuklott.
- Emma? - hallottam meg a hangját, ami egészen máshogy csengett. Reménykedve.
Nem válaszoltam. Nem tudtam, mert ahogy a nevem és a hangja összekeveredtek azonnal megjelentek a lepkék a gyomromban fojtogatni kezdtek, amitől a könnyeim eleredtek és ismét keserves sírásba kezdtem. Lassan már teljesen a napjaim részévé válik, olyan szükségem lesz rá, mint az ételre.
Az ajtó szinte azonnal kinyílt, és épp időben, mert a lábaim egyre gyengébbé váltak és félő volt, hogy mindjárt összeesek. Zayn azonnal elkapott és a karjaiba vont. Besegített a szobába, majd ránk zárta az ajtót. A könnyeimtől semmit nem láttam, de éreztem, hogy ott van. Éreztem az illatát, a közelségét és azt, hogy soha nem akarom elengedni.
Az ajtónak dőlve a testét az enyémnek támasztotta, arcomat a tenyerei közé fogta, hüvelykujjával letörölte a könnyeimet.
Néhány percig így álltunk, szinte el se hittük, hogy újra látjuk egymást és tényleg ott állunk, egy hajszálnyira egymástól. Pedig így volt.
Leálltam a sírással, a szemem már nem könnyezett, végre teljes valójában láttam Zayn-t.
- Te mégis hogy kerülsz ide? - kérdezte hitetlenkedve.
- Vonattal – feleltem kissé bátortalanul, Zayn pedig halványan felnevetett.
- Most komolyan. Honnan tudtad, hogy itt vagyok? - tűrt néhány tincset a fülem mögé.
- Először elmentem Vegasba, de mivel ott nem találtalak inkább ide jöttem.
- Vagyis voltak besúgóid – bólintott.
- Akadt egy-kettő – erőltettem fel egy mosolyt az arcomra. - Figyelj Zayn én annyira sajnálom ezt az egészet. Olyan hülye voltam. Minden az én hibám...
- Dehogyis – rázta a fejét rögtön. - Az én hibám. Már ott elbasztam, hogy hagytalak elmenni. Ha van egy kis eszem sose engedlek ki a kezeim közül.
- De ha nem részegedek le akkor nem üt el és nem ejtek benned kételyeket – folytattam. - És fogalmam sincs, hogy hogyan bizonyíthatnám neked, hogy nem csaltalak meg.
- Nem kell. Hiszek neked?
- Száz százalékig? - kérdeztem bizonytalanul.
Megakadt. Tudtam, hogy meg fog akadni. Elkaptam a tekintetem, beharaptam a számat. Persze, hogy megint könnyek gyűltek a szemembe, de rájöttem, hogy most ezt nem szabad. Bizonyítanom kell.
Egyszer már bevált. Talán másodszorra, és nagyon remélem, hogy utoljára kell bizonyítanom, hogy szeretem.
Karomat óvatosan a nyaka köré fontam, lábujjhegyre álltam és nyomtam egy csókot az ajkaira. Majd még egyet, bár egyikre sem kaptam reakciót. Nem adtam fel, tovább próbálkoztam. Már szinte téptem az ajkait mindent megtettem a bizonyítás érdekében, még egy kicsit meg is haraptam az alsó ajkát, igaz nem szándékosan. Fogalmam sincs meddig küzdöttem, de már kezdtem hülyén érezni magam, amikor hirtelen visszacsókolt. Hevesen, szenvedélyesen, amivel visszajelezte, hogy mindent ért.
Kezeit a fenekem alá vitte, ujjait kicsit beljebb mélyesztette, én pedig felugrottam és a lábaimat a dereka köré fontam. Az ágyához vitt, ahol azonban elrontotta a számításokat és túl hamar ütköztünk a szélével, így mindketten ráestünk a puha matracra.
Zayn egész testsúlyával nyomott, így aggódva emelkedett fel, hogy jól vagyok-e azonban én éppen sírtam. A röhögéstől. Végre-valahára.
Zayn először furcsán nézett rám, majd ő is nevetni kezdett. Őszintén, szélesen mosolyogva. Annyira boldog voltam, hogy boldognak láttam, hogy gyorsan átkaroltam, hozzábújtam és úgy nevettem tovább.
- Nagyon szeretlek – motyogtam a vállába.
- Én is téged – nyomott egy puszit a hajamba, majd kicsit eltolt magától. - Sokat sírtál?
- Lássuk csak – gondoltam végig. - Amikor leléptél akkor kezdtem. Folytattam három napon keresztül, szerintem még álmomban is sírtam. Aztán megjelent Louis, Harry, Danielle és Gemma, akkor abbahagytam. A vonaton megint nem sírtam, aztán amikor itt megjelentem anyukád karjaiban sírtam, amit Waliyha végignézett, aki előtte pár perccel még el akart küldeni. Aztán meg most is bőgtem. Szóval ja, egy kicsit sírtam.
- Úgy sajnálom – szorított magához jobban.
- Attól nem lesz jobb ha eltöröd a gerincem – figyelmeztettem.
- Upsz, bocsi – engedett a szorításon.
- Így pont jó – feleltem miközben ő a hátára feküdt én a mellkasára hajtottam a fejem.
- El se hiszed, hogy mennyire hiányoztál.
- Te se, hogy te nekem mennyire.
Elhallgattunk mindketten. Lehunyt szemmel szívtam be az illatát aztán rájöttem valamire. Azonnal Zayn-re néztem, akinek valami hasonló csillogott a szemében.
- Tűzzük ki a dátumot – mondtuk ki egyszerre.